Az alábbi eset megtörtént
, a szereplői valósak, akik hozzájárulásukat adták, hogy nevüket titokban tartva, másokkal is közölhessem – tanulságképpen.
Egy másik történet * Részletesebben kifejtve * Központi oldal
A nőnek már volt négy abortusza. Írásba adta, hogy az abortusz magzatgyilkosság. Nem védekezik, nem szépíti az ügyet. Az ötödiket sem akarta megtartani. Mindent elkövetett ellen: nehezet emelt, verte a hasát, szurkálta magát, hogy elmenjen a „terhessége”, de mégis megszületett az első fia.
A szeme fénye lett. Még három gyereket szült. A fiúhoz kötődött a legerősebben. Mondtam neki, érdemes megbeszélni a fiúval a dolgokat, mert lehet, hogy visszaszületett. A következő megbeszélésre ketten jöttek. Nagyon aranyos, 10 év körüli fia van, nagy busa feje, inkább csendes, de nagyon érdeklődő. Egy kis visszaemlékezést csináltunk. Kértem, emlékezzen az óvodás korra. Simán elmondta. Még korábbra menjünk: bölcsőde. Ez is ment.
- Na akkor most próbálj visszaemlékezni a születésedre! – kértem a fiúcskát.
-
Hát, arra nem szívesen emlékezem! – mondta
csendesen, ingatva a fejét
- Miért? –
kérdeztem meglepődve.
- Mert engem nem akart az anyukám! – válaszolta.
A nő, az anyja nyelt egyet, majdnem sírt. Sose beszélt erről a fiának. A gyerekben pedig még aktív volt az emlék. Ciki. Meg kell oldani, de gyorsan – gondoltam, és a nőhöz fordultam.
- Akkor most mond a fiadnak: még mindig meg akarod ölni?!
Elég határozottan mondtam, hogy derüljenek ki az elnyomott szándékok is, ha vannak.
- Nem. Nem akarom megölni! Nem akarlak megölni, nagyon sajnálom, amit tettem. Hiba volt! – válaszolta egyértelműen az anyja.
A gyerek fellélegzett!
Szilvásy
Péter, igazgató
Lélekkutató Intézet
2007. július 20.
Last
changed: