Azzal a szándékkal írok Önöknek ismételten levelet, hogy átgondolni és megtiltani szíveskedjenek az abortuszokat!

Az Egészségügyi Minisztérium tájékoztatója a „Közös kincsünk a gyermek” Nemzeti Csecsemő és Gyermek-egészségügyi Program előrehaladásáról. - 2008. május iratukban többek közt ez is olvasható:

„... A hosszú távú Program arra épül, hogy az élet fogantatástól 18 éves korig terjedő időszaka alapozza meg a későbbi életkorok fizikai és szellemi teljesítőképességét, az egészség megőrzésének, a betegségek megelőzésének esélyét, mert ebben az időszakban kialakult „veszteségek” már nem kompenzálhatók. A Program tehát a gyermekeket érintő intézkedések rendszerének egyik legfontosabb ágazati pillére.”

Ebből az következik, hogy már a fogantatástól kezdve is emberi élőlény a magzat.

Ezret meghaladó számban vizsgáltam az abortusz után születetteket és az abortuszt elkövetetteket. Komplex, grafológiai és parapszichológiai módszerekkel arra a megállapításra kellett jutnom, hogy az abortuszt a magzat tudata is túléli, de hordozza a szörnyű, fájdalmas emlékeket. A pokol emlékei a tudatalattiba kerülnek, elnyomva vannak, de mégis elő-elő jönnek és hatnak, rombolnak.

Amikor a magzat megfogan, és elkezd fejlődni, a testi gyarapodás mellett terveket, vágyakat és életcélokat sző. Bízik a szülőkben. Akik viszont mészárszékre juttatják. Bízik a gyógyításra felesküdött orvosban. Aki viszont halálra kínozza. A felépített élettervnek, céloknak és vágyaknak szenvedés a vége, „jobb el is felejteni”.

A magzat gyakran újraszületik (válhat angyallá is, vagy más élőlénnyé is) Az ilyeneknél szignifikáns a motiváció vesztés, a sodródás, és a jó elképzelésének fájdalma. A pesszimizmus és a negativizmus gyakori. Önvédelemből kialakul a szülők tagadása, politikai, társadalmi opponálása. Mert ha bízik bennük, akkor megint abortuszra, halálba viszik – ez a Pavlovi-reflex elég általános jelenség.

Az abortuszt akkor és csak akkor lehetne végrehajtani, ha biztosan tudható, hogy a magzat nem érez, nem rendelkezik tudattal és nem emberi élő, lény. Az irodalomban ilyen irányú vizsgálatok kevésbé publikáltak. Az első néhány nap a magzati fejlődésben inkább szövetburjánzásnak van elkönyvelve a skolasztikus orvostudományban. Csak a néhány hetes, hónapos magzatot tekinti emberinek a tudomány. A pár napos magzat kreativitása, originalitása és kötődése szuper erős A lelkesedés, az energia ekkor óriási, nagyságrendekkel nagyobb a kilenc hónaposnál. Az érző központ csírája is megvan. Akkor milyen alapon hajtható végre az abortusz?

Az ember ember által okozott halál az emberi egyedfejlődés során legkorábban az abortusznál jelentkezik. Még születés előttről kódolódik a gyilkosság, a halálfélelem.

Bármilyen hihetetlen, de mind ezen gonoszságnak, pusztításnak a kórházak adnak helyet.

A bíróságon nagyon meg kell indokolni, ha valakit elítélnek. A halálbüntetés el van törölve. Mégis, az abortusz során a magzatnak nincsen ügyvédje, védelme (a tájékoztatás személytelen, nem őróla szól!), és ártatlanul kell meghalnia, anélkül, hogy meghallgatnák, miért akar megszületni. A legnagyobb igazságtalanság is az abortuszban kulminál.

Az emberiség jó része nem deklarálja a magzat életjogát, mert indokolatlanul megölhető a abortuszok során. Pont azok ölik, akiknek tudni illik, hogy élnek és ezért kötelességük lenne megvédeni őket. (a természetes úton megfogant, egészségesen fejlődni képes, az anya életére nem veszélyes magzatokról van szó!)

Az abortuszok során kell azért némi indok. Előnyt élvez a szociális státusz, az anyagiak hiánya, a fiatal kor, a tanulási vágy – mindezek fölébe helyeződnek az emberi életnek. És kialakult egy elidegenedett társadalom, amelyben az emberek egyedül érzik magukat, de megvan mindenük. Látszatérdekekért az ember cserbenhagyja az embert. Pro forma ez a helyzet. Még sokmindent le lehet írni ezzel kapcsolatban, azt is, hogy az újraszületetteknek milyen lett az élete, mitől szenvednek, de ők sem tudják, miért, a szülőket miért nyomasztja elviselhetetlen lelki teher (vajon ők miért születhettek meg?), stb., stb.

De tény:

az orvos a gyógyításra esküdött fel. Az abortálás viszont gyilkosság és a szülők egészségeére is káros (testileg és pszichikailag).

A magyarnak nevezett kórházakban összesen, naponta 150-200 magzattal éltetik át a poklot, kínozzák őket halálra.

Minden nő és férfi tudja, hogy az abortusz – gyilkosság. Mégis hallgatnak.

Mára a 10 milliós nemzetünk közt él 2 millió nő, akinek volt abortusza, két millió férfi, aki tud erről, esetleg akarta is, 3 millió lány, fiú, akik az abortusz után újraszülettek, és 2 millióan vannak, akik rájuk várnak, értük születtek.

10 emberből kilenc közvetlenül érintett az abortusz problematikájában.

Az a meggyőződésem, hogy mi magyarok meg kell oldjuk ezt az igen súlyos problémát. Másra nem várhatunk, és nem is hivatkozhatunk. Nem mentség, hogy a cigányok nagyon szaporodnak, hogy mi a helyzet Afrikában és Indiában, sem az nem lehet kibúvó, hogy az amerikaiak is csinálják. Semmi sem ment fel minket a felelősség alól, hogy az abortuszt meg kell szüntessük, hogy a magzatot élő, érző embernek kell tekintsük. Minél hamarabb tiltjuk meg de jure az abortuszokat, annál hamarabb és jobban talpra áll kis nemzetünk – ez a véleményem.

Tisztelettel várom a válaszát!

Üdvözlettel, jó egészséget kívánok!

Szilvásy Péter, igazgató

Budapest, 2008. július 21.